Elolvastam Puzsér Róbert Született vesztesek nemzedéke című írását. Most kilépek a számítógépemből, kiállok a panellakás ablakára és hopp? Vagy mi legyen? Mert igaznak érzem, amit ír, de tényleg ennyire nyomorultak, kiszolgáltatottak, tehetetlenek lennénk? Azt én is látom, hogy szar, hogy nehéz, hogy naponta újra kell gondolnunk, merre van az előre – de hogy ez a harmincas-negyvenes generáció csak szenvedő alany lenne, azt nem hiszem el.
Az biztos, hogy helybenhagyott minket rendesen a devizahitel, ahogy az is, hogy védtelenek voltunk a fogyasztói társadalom csapdáival szemben. Mert mi vagyunk az a generáció, ami még látta az oszlásnak indult szocializmust. Nem értettük, persze, hogy nem, de azért arra emlékszünk, hogy nem volt mindennap banán, és tudjuk, mi volt az a dollárosbolt. Aztán belenőttünk egy fura kapitalista életbe, megszoktuk, hogy több ruhánk van, mint amennyi szükséges, hogy eljutunk nyaralni, és hogy vásárolni kell a boldogsághoz. Tízszer annyi szemetet termelünk, mint a szüleink a mi korunkban, és boldogtalanok vagyunk okostelefon nélkül.
Mi még olcsón szerezhettünk diplomát, akár kettőt is. Nyelvet tanultunk. Aztán nyakig merültünk a karrierbe, munkába. És csak abba. Hiszen mi voltunk azok is, akik a multik megérkezésekor percek alatt döbbenetes karriert futottunk be, aztán meg futhattunk a józan eszünk után. Nem foglalkoztunk mi semmivel a munkán és a vásárláson kívül: nemigen volt társadalmi szerepvállalás, lenézzük, köpködjük a politikát, de nem vettük a fáradtságot, hogy megcsináljuk a saját elképzeléseink szerint való mozgalmat, pártot, bármit. Szenvedünk, ha választani kell időnként, ami nem csoda, hiszen valójában nem képviseltetjük magunkat. Mert a mi generációnk – néhány díszpinty kivételével – hiányzik a közéletből.
Mi vagyunk, akik 30 után észbe kaptak, hogy te jó ég, gyerek is kellene. Mert annyira iparkodtunk, hogy meglegyen végre a kertesház meg a kombiautó, hogy elfelejtettük, miért is hajtjuk annyira a mókuskereket. Mi már nem szülünk a szülők lakásába, a kisszobába, és albérletbe is csak véletlenül. Nekünk már megtanította ez a bizarr keleti kapitalizmus, hogy csak az az élet ér valamit, ha ingatlantulajdonosok vagyunk. Naná, hogy felvettük a devizahitelt. Mindenki felvette, aztán gyed-ből, gyes-ből, egy fizetésből vért izzadva, életünkben először igazán spórolva törlesztettük a hónapról-hónapra növekvő részleteket.
Most meg azt csinálhatjuk, amihez a legjobban értünk. Dolgozunk és kaparunk a pozícióért, lehetőségéért – bár néha csak a megmaradás lehetőségéért. Nehezebb lett. Óriási erőlködéssel nem jutunk sehová. Nincs segítség se, mert a nagyszülők is dolgoznak még. És olyan unalmasan egyformává váltak a napok, hetek, évek, mint Kovács Ákos zenéje.
Talán már sejtjük, hogy mi generációnk bűnbak is lesz egyszer. Mert mi vagyunk azok, akik nem szülik meg a második gyereket a devizahitel miatt. Lehet, hogy inkább ezért kellene gürcölni, szorongani, kockázatot vállalni, de mi lakáshitelt törlesztünk. A „szörnyállam” felfalta, de félrenyelte gyermekeit. Nekünk szar, de ő fuldoklik miattunk.
